Trachycarpus wagnerianus - egy ippon Nipponból*

*a címben szereplő borzalmas szóviccért én kérek elnézést... :-)

A Trachycarpus wagnerianus Japánból került Európába a 20. század elején. Természetes előfordulásának helyszínére (feltéve, ha egyáltalán létezik ilyen) és vadon termő példányaira nincs igazán szakirodalmi hivatkozás, az viszont bizonyos, hogy több száz éve termesztik a szigetországban, ahonnét gyűjtők és kereskedők közreműködésével jutott el a világ számos országába. Nevét a német származású Albert Wagner kertészről, kapta, aki a pálmát elsőként hozta Európába. Az első szállítmányt Ludwig Winter (1846-1912), német származású botanikus és kerttervező vásárolta meg. Az ő személye a szukkulensek és a pálmafélék európai tájépítészeti felhasználása szempontjából különösen jelentős, kertjeiben gyakran helyet kapott a kaktuszok, yukkák és agávék mellett a Jubaea chilensis, Phoenix canariensis és P. dactylifera, Brahea armata, Washingtonia filifera és természetesen a Dél-Európában gyakran ültetett Chamaerops humilis is. Észak-Olaszországban a Liguri Riviérán számos villa kertje őrzi munkáját az azóta óriásokká fejlődött pálmákkal.

Látványos a különbség a Trachycarpus wagnerianus (bal)

és a Trachycarpus fortunei (jobb) között

Az első leírás Trachycarpus wagnerianus néven az olaszországi Webbia növényrendszertani és földrajzi magazinban jelent meg, egy évvel a leíró, Odoardo Beccari (1843 – 1920) halála után. Beccari jó néhány pálmafajt fedezett fel, de a természettudós legismertebb és leglenyűgözőbb felfedezése nem egy pálmaféle, hanem a meghökkentő megjelenésű titánbuzogány (Amorphophallus titanum), amely nemzetségnevének etimológiai fejtegetésébe – rövid gondolkozás után talán nyilvánvaló okokból – most nem kezdenék bele…

A genetikai vizsgálatokra épülő törzsfejlődéstan, úgy tűnik, cáfolja azt az állítást, mely szerint a japán kenderpálma esetében külön fajról lenne szó. Pedig a megjelenésében a kínai kenderpálmától igen különböző növény a legújabb kutatások és a filogenetikus rendszertan szerint a Trachycarpus fortunei egy alfaja (Trachycarpus fortunei ssp. wagnerianus) vagy változata (Trachycarpus fortunei var. wagnerianus) lehet csak.

Alacsony pálma, a kifejlett példányok leggyakrabban 3-4, legfeljebb 6 méter magasságúak. Levelei a kínai kenderpálmáénál kisebbek és merevebbek, a megközelítőleg 60 cm átmérőjű levéllemez levélsugarai pedig szinte soha nem törnek meg még az erős szélben sem.  A levél színe a mélyzöldtől a kékeszöldig változhat. Törzsét a többi Trachycarpus fajhoz hasonlóan levélnyélmaradványok és kenderhez hasonlatos rost burkolja.
A hidegtűrés tekintetében nem kell sokat aggódni érte a telepítése során. Télen a gyökérzetének védelme érdekében a talajfelszín takarásával és a szokásos csapadékvédelemmel könnyen életben lehet tartani szabadföldben is.

Jubaea chilensis - lassan, és bizonytalanul...

Nincs különösebb elkötelezettségem kimondottan a toll-levelű pálmák felé, de ha már egy kertrészletet szinte kizárólag pálmafélékkel szeretnék betelepíteni, akkor jól jöhet a változatosság. A legjobb hidegtűrésű, legyező levelű Chamaerops és Trachycarpus fajok mellett a túlélésre legesélyesebb a már említett Sabal minor, amely ámbár átmenetet alkot a szárnyalt és a tenyeresen szeldelt levelű növények között, de megjelenésében inkább ez utóbbira hasonlít. Így igazából egy növény jöhet szóba, a dél-amerikai származású Jubaea chilensis (chilei mézpálma, chilei borpálma), amely – tudományos neve után talán nem meglepően – Chile endemikus növénye. Az országon belül több régióban is előfordul, az Andokban 1500-2000 méteres magasságáig is megtalálható. Európában Franciaország déli részén, Spanyol- és Olaszországban is találhatunk idősebb példányokat, és mivel a szárnyalt levelű pálmák közül a legjobb(nak tartott) hidegtűréssel rendelkezik, ezért sokan megpróbálják szabadföldben nevelni a mediterráneumtól jócskán északabbra is, több- de leginkább kevesebb sikerrel.

Itt még Jubaea spectabilis néven,

Meyers Konversations-Lexikon, 1888 12.637b

Robosztus törzsű pálma. Levelei sötét- vagy kékeszöld színűek, kifejlett korában 2-4 méter hosszúságúak és 50-60 cm szélesek. Szürke színű, sima felületű törzse néhány száz év alatt könnyen eléri a másfél méteres átmérőt és a 25-30 méteres magasságot. A növény normálisan 40-60 év alatt válik kifejlett gyümölcstermő példánnyá. Szaporítása nem egyszerű, a magok csírázási ideje néha több évben mérhető. 

Nem kell komoly stresszt okozni a chilei mézpálmának, hogy a csúcsrügy sérüljön. A kiültetés előtt álló, megközelítőleg 8 éves növényem nem csak a fajra jellemző, borzasztóan lassú fejlődés miatt kis méretű, hanem azért is, mert 3 egymást követő télen komoly sérülést szenvedett az említett növekvő csúcs. Nem  túl szakszerű kifejezéssel: kijött a közepe. Ez egy olyan határ a pálmaféléknél, ahonnét ritkán lehet megmenteni a növényt. Valahogy megmaradt, és most majd újból bizonyíthat.

Természetes élőhelyén a pálma nedvéből szirupot és bort készítettek, és a chílei Nemzeti Erdészeti Szövetség (CONAF) engedélyével készítenek ma is. Ez a folyamat a fa pusztulását okozza, mert éppen a nem újuló lombkoronát kell hozzá levágni, csúcsrüggyel együtt. A nagyobb méretű növényeknél a folyton felsértett vágási seb helyén 6 hónap alatt több száz liter cukorban gazdag nedv távozik, amely erjesztve, nagyon titokzatos körülmények között feldolgozva méreg drága  – és az elmondások szerint az európai gyomornak még nem is túl ízletes – italként kerül a komoly kínálatú delikát üzletek polcaira.

A Jubaea chilensis állománya a megfogyatkozott, a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján a veszélyeztetett kategórián belül a legenyhébb, sebezhető besorolást kapott. Azért nyugalomra semmi ok, hiszen ez annyit jelent, hogy természetes környezetében valószínűleg a kihalás szélére fog kerülni.

Minthogy divatos növény, sokan szaporítják, teljesen biztosan nem fog kihalni, és majd jól vissza lesz telepítve, ha mégis elfogyna Chilében...