Obligát mutualizmus

─ avagy hogy is van ez a beporzás a jukkáknál ─

A jukkamoly (Tegeticula yuccasella) a valódi lepkék (Glossata) alrendjébe tartozó sárgás virágmolyfélék (Prodoxidae) családjának egyik Észak-Amerikában előforduló faja. Az apró méretű, jellegtelen megjelenésű lepke Texas államtól a Központi-síkságon át egészen Kanadáig, és a Központi-síkságtól keletre az összes régióban megtalálható.

A fonalas pálmaliliom (Yucca filamentosa) természetes elterjedési területe az Egyesült Államok délkeleti államaiban van, de kiváló alkalmazkodóképessége miatt nemcsak a tengerentúlon, hanem Európában is gyakran ültetett, már-már közönséges kerti dísznövény.

Általánosságban a jukkák porzását a Parategeticula, Prodoxus és Tegeticula nem képviselői, gyűjtőnéven a jukkamolyok végzik. A lepkék a speciálisan kialakult állkapcsi tapogatóikkal (palpus maxillaris) növényről-növényre szállva gyűjtenek pollengolyót, amellyel aztán beporozzák a virágot, a petéiket - szigorúan csak néhányat - pedig az általuk beporzott virágba helyezik. Hernyóik a jukka éretlen magvaival,magkezdeményeivel táplálkoznak. Mivel egy termésben több száz magkezdemény van, a lárvák által okozott veszteség kiegyenlítődik azzal, hogy a moly elvégezte a beporzást.

Populációdinamikai szempontból nem elhanyagolható, hogy nem minden virág képez termést ─ még abban az esetben sem, ha a beporzás megtörtént ─ illetve hogy a sok hernyót tartalmazó termések lehullanak, abortálódnak, hiszen ez jelentősen korlátozza a jukkamolyok számát. Nagy tehát a szelekciós nyomás a túl sok petét rakó lepkéken, tulajdonképpen a jukka nem engedni szaporodni azokat a példányokat, amelyek nem tartják a be az egyensúly játékszabályait.

Szóval ez a különös kapcsolat az obligát mutualizmus, amely leegyszerűsítve a különböző fajok közötti olyan kölcsönhatás, amely feltétlenül szükséges, továbbá mindkét fél számára előnyös.

Persze a rendszer ennél kicsit árnyaltabb: a Tegeticula yuccasella nem csak a Yucca filamentosa esetében végez beporzást, hanem más jukka fajok (pl.: Y. glauca, Y. constricta, Y. rupicola, Y. pallida, Y. reverchoni és a Y. aloifolia) esetében is, illetve nemcsak a Tegeticula yuccasella vesz részt a Yucca filamentosa beporzásában, hanem a Tegeticula cassandra és Tegeticula intermedia is. Az már tényleg csak zárójelben megjegyzendő apróság, hogy az azonos élőhelyen az izoláltság hiánya miatt egyes jukka fajok génkészletének egy része a természetes körülmények közötti hibridizálás révén átkerülhet egy másik jukka fajba, fajkereszteződés vagy más néven introgresszió történhet...

A fent leírtak dacára édesapám kertjében ─ molyok ide vagy oda ─ termést hozott a fonalas pálmaliliom. A magok szemlátomást beértek késő őszre, várják a tavaszi vetést.

A fonalas pálmaliliom (Yucca filamentosa) termése...

 ...és magjai.

Yucca filamentosa – Mit neki te zordon Kárpátoknak…

Talán pontosan azért áll hozzám közel ez a növény, ami miatt sok növénykedvelőtől távol: mindent elvisel, ezért szinte már-már közönséges. Ha teljesen száraz és napos helyen van, akkor merev és rövid leveleket fejleszt, göndörödő fehér rostszálakkal a levélszéleken, ha pedig árnyékban él, üde nedves talajon, akkor a levelek megnyúltak és visszatörtek lesznek. Ez utóbbi esetben minden jelző eszünkbe juthat róla, de a „lenyűgöző megjelenésű” biztosan nem. Megtalálható elhanyagolt utak mentén, a temetőkben vagy az évtizedekkel ezelőtt épített parkokban, megbújva egy aranyfa (Forsythia) lombja alatt. Néha újra felfedezik a kertépítők, és valamelyik sárga csíkos levelű kertészeti változata a kertészetekben méregdrágán terjedni kezd, aztán megint semmi.

Volt ideje a fürtös pálmaliliomnak közönségessé válni, hiszen 1675(!) óta van jelen Európában. Az eredeti élőhelye az Amerikai Egyesült Államok Atlanti-óceán menti államaiban van, Florida középső részétől egészen messze, északra, New Hampshire-ig hatol. Ez kb. 2000 kilométer. Mint ide (Szekszárd) Moszkva. Az pedig messze van, legalábbis lóháton…

Yucca filamentosa (Redouté, Pierre-Joseph - Les Liliacées, 1809)

A számomra legérdekesebb példányokat az Alföldön, a telepített homoki fenyvesek közé ékelt legelőkön láttam, konkrétan Pirtó és Kiskunhalas között. Minden bizonnyal az egykori tanyák helyét jelzik – bár sokszor épületeknek már nyoma sincs –, csak a jukkák díszlenek szép sorban, érintetlenül. Úgy tűnik, válogatósak a birkák, és nem kell nekik az amerikai csemege.

A növény különben törzs nélküli, vagy alacsony törzset fejleszt. (25)30 – 60(75) cm hosszúságú, kard alakú levelének színe a világoszöldtől a kékeszöldig változik. Száraz körülmények között a levél kanalasodó végű. Virágzata a növény fölé emelkedik, nálunk 150 – 200 cm magas, de természetes élőhelyén akár 4 méter is lehet.  Illatos virágai jellemzően fehérek, krém- vagy zöldes árnyalattal. Nálunk június közepétől nyílik. A nevelése nem nagy kihívás, bár biztosan akadnak olyan extrém körülmények, ahol elpusztulhat. A hideget kiválóan bírja,  szépen fejlődik a nedves talajon, de egy konténerben nevelt példányt véletlenül öntözés nélkül hagytam az idén. Ez egy nagyon száraz év volt, de a jukka köszöni, jól van.