Chamaerops humilis – Az egyetlen...

A negyedkori jégkorszak után mindössze két pálmafaj maradt fenn Európában, az egyik a Kréta szigetén őshonos krétai datolyapálma (Phoenix theophrasti), a másik pedig a Nyugat-mediterrániumban elterjedt törpe-, vagy lószőrpálma. Ez utóbbi, a Chamaerops humilis a földközi-tengeri szigetek és a dél-európai országok mellet Északnyugat-Afrikában is megtalálható, és tulajdonképpen az egyetlen európai pálmafaj, amely a kontinensen is kiterjedt telepekben képviseli magát.

Tudományos nevét alacsony méretéről, közvetlenül a talaj közelében elterülő alakjáról kapta. A humilis jelző a latin humus (föld) szóból származik, jelentése alacsony, törpe. Ebből ered az egyik magyar neve is: a törpepálma. A lószőrpálma név az afrik nevű, lószőrhöz hasonló termékből származik, amely a szálakra hasogatott leveleiből készített rostanyag. Az afrikot a kárpitosok töltőanyagként, az észak-afrikai népek a rostokat teveszőrrel keverve vászon és pokróckészítésre használták. Szárított leveléből különböző használati tárgyakat, seprőt, kosarat készítenek

Bogas torzsavirágzat a levélnyelek között

Rendkívül változékony faj, legyező alakú leveleinek színe a kékesszürkétől a mélyzöldig változhat. Magas törzset csak idős korára fejleszt, de általában ez sem haladja meg a 6 métert. Levélnyele változatos hosszúságú, hegyes tüskékkel szegélyezett. Virágai élénksárgák, virágzata a levélalapok közt szinte megközelíthetetlen, közeli fényképezéséhez vastag munkavédelmi kesztyű javasolt…

Az egyik legidősebb (és ismert korú) példány a Padovai Botanikus Kertben található. A kertbe látogató Goethe már több mint kétszáz éve felnézhetett az ott élő matuzsálemkorú példányra, amely szerepet kapott A növények alakváltozása (Metamorphose der Pflanzen) című botanikai dolgozatában. Goethe pálmája egy saját kis üvegházban, a szélsőséges időjárástól megóvva él a kertben az 1585-ös ültetési ideje óta. A jónéhány törzsű növény igen magasra fejlődött az elmúlt 426 év alatt, a „törpe” jelző inkább a fiatalabb egyedekre vonatkozhat.

A Chamaerops humilisnek széles elterjedése következtében a különböző tájegységeken, más-más talajon és klímán több, sajátos habitussal rendelkező változata alakult ki. Leggyakrabban az alábbi változatok nevével találkozhatunk:

Chamaerops humilis var. argentea (syn. var. cerifera) – kékes levelű változat Északnyugat-Afrikából,

Chamaerops humilis var. humilis – a leggyakoribb zöld levelű változat Dél-Európából

Chamaerops humilis var. vulcano - Szicíliától északra elhelyezkedő vulkáni eredetű szigetről származó törpe változat

Kiváló hidegtűrésű növény, száraz körülmények között módszeres takarással túlélheti a hazai teleket is. Majd meglátjuk…

Butia eriospatha – most akkor kocsonya vagy lekvár?

A Butia eriospatha Brazília déli részén, 800 – 1200 méter tengerszint feletti magasságban, a hegyoldalakon és fennsíkokon viszonylag gyakori növény. Az ország ezen régiója lényegesen hűvösebb, mint a többi része; Paraná, Santa Catarina, és Rio Grande do Sul államokra a nedves szubtrópusi éghajlat a jellemző, és télen gyakran előfordul fagypont alatti hőmérséklet is, amely azért a -4 °C-ot ritkán haladja meg. Így Észak-Európában minden bizonnyal eredményesen nevelhető növény lehet a kertekben, főként, ha figyelembe vesszük, hogy természetes élőhelyén az éves csapadék 1500 és 3000 mm között van.

Az elöl lévő példány lesz kiültetve...

A pálmavirágúak rendjének növényei közt jellegzetes a virágzatot fiatal korában beburkoló buroklevél, az ún. spatha. Ez lehet fajmeghatározó bélyeg is, mint pl. a Butia fajok esetében. A Butia capitata és a Butia eriospatha egymáshoz igen hasonló megjelenésű növények, köztük csupán apró különbségek figyelhetőek meg. A B. eriospatha levelei a természetben jellemzően zöldebbek, és a buroklevelének felszínét vörösesbarna, gyapjúszerű szűrök borítják. Sikerült is angol nyelvterületeken ez utóbbi tulajdonságáról elnevezni, így kapta meg a frappáns „gyapjas” (wooly) jelzőt. Mivel a növény gyümölcsét nemcsak a brazil kisemlősök fogyasztják, hanem készíthető belőle lekvár vagy gyümölcskocsonya is, természetesen ennek is szerepelnie kell a névben: „zselé” (jelly). Vagy „gyümölcskocsonya”. Én a hazai hagyományok alapján önhatalmúlag engedélyezem a „lekvár” kifejezést is, így a növény közönséges neve kissé zavarosra sikeredett a tükörfordításban: gyapjas lekvár pálma… Egyébként az ógörögből eredeztethető tudományos nevében az eriospatha jelző szintén gyapjas buroklevelet jelent.

Masszív, fél méter átmérőjű, szürke színű törzset növeszt. A levélalapok sokáig a törzsön maradnak, majd az idős növényeknél a leválásuk után szabálytalan gyűrűs, ripacsos felületet hagynak maguk után. Felfelé irányuló szárnyasan összetett levelei kecsesen visszahajlanak. A levelének hossza rendszerint 120 – 180 cm. Virágai sárgák, néhány cm hosszú, tojásdad gyümölcsei pedig narancs színűek.

Trachycarpus wagnerianus - egy ippon Nipponból*

*a címben szereplő borzalmas szóviccért én kérek elnézést... :-)

A Trachycarpus wagnerianus Japánból került Európába a 20. század elején. Természetes előfordulásának helyszínére (feltéve, ha egyáltalán létezik ilyen) és vadon termő példányaira nincs igazán szakirodalmi hivatkozás, az viszont bizonyos, hogy több száz éve termesztik a szigetországban, ahonnét gyűjtők és kereskedők közreműködésével jutott el a világ számos országába. Nevét a német származású Albert Wagner kertészről, kapta, aki a pálmát elsőként hozta Európába. Az első szállítmányt Ludwig Winter (1846-1912), német származású botanikus és kerttervező vásárolta meg. Az ő személye a szukkulensek és a pálmafélék európai tájépítészeti felhasználása szempontjából különösen jelentős, kertjeiben gyakran helyet kapott a kaktuszok, yukkák és agávék mellett a Jubaea chilensis, Phoenix canariensis és P. dactylifera, Brahea armata, Washingtonia filifera és természetesen a Dél-Európában gyakran ültetett Chamaerops humilis is. Észak-Olaszországban a Liguri Riviérán számos villa kertje őrzi munkáját az azóta óriásokká fejlődött pálmákkal.

Látványos a különbség a Trachycarpus wagnerianus (bal)

és a Trachycarpus fortunei (jobb) között

Az első leírás Trachycarpus wagnerianus néven az olaszországi Webbia növényrendszertani és földrajzi magazinban jelent meg, egy évvel a leíró, Odoardo Beccari (1843 – 1920) halála után. Beccari jó néhány pálmafajt fedezett fel, de a természettudós legismertebb és leglenyűgözőbb felfedezése nem egy pálmaféle, hanem a meghökkentő megjelenésű titánbuzogány (Amorphophallus titanum), amely nemzetségnevének etimológiai fejtegetésébe – rövid gondolkozás után talán nyilvánvaló okokból – most nem kezdenék bele…

A genetikai vizsgálatokra épülő törzsfejlődéstan, úgy tűnik, cáfolja azt az állítást, mely szerint a japán kenderpálma esetében külön fajról lenne szó. Pedig a megjelenésében a kínai kenderpálmától igen különböző növény a legújabb kutatások és a filogenetikus rendszertan szerint a Trachycarpus fortunei egy alfaja (Trachycarpus fortunei ssp. wagnerianus) vagy változata (Trachycarpus fortunei var. wagnerianus) lehet csak.

Alacsony pálma, a kifejlett példányok leggyakrabban 3-4, legfeljebb 6 méter magasságúak. Levelei a kínai kenderpálmáénál kisebbek és merevebbek, a megközelítőleg 60 cm átmérőjű levéllemez levélsugarai pedig szinte soha nem törnek meg még az erős szélben sem.  A levél színe a mélyzöldtől a kékeszöldig változhat. Törzsét a többi Trachycarpus fajhoz hasonlóan levélnyélmaradványok és kenderhez hasonlatos rost burkolja.
A hidegtűrés tekintetében nem kell sokat aggódni érte a telepítése során. Télen a gyökérzetének védelme érdekében a talajfelszín takarásával és a szokásos csapadékvédelemmel könnyen életben lehet tartani szabadföldben is.

Jubaea chilensis - lassan, és bizonytalanul...

Nincs különösebb elkötelezettségem kimondottan a toll-levelű pálmák felé, de ha már egy kertrészletet szinte kizárólag pálmafélékkel szeretnék betelepíteni, akkor jól jöhet a változatosság. A legjobb hidegtűrésű, legyező levelű Chamaerops és Trachycarpus fajok mellett a túlélésre legesélyesebb a már említett Sabal minor, amely ámbár átmenetet alkot a szárnyalt és a tenyeresen szeldelt levelű növények között, de megjelenésében inkább ez utóbbira hasonlít. Így igazából egy növény jöhet szóba, a dél-amerikai származású Jubaea chilensis (chilei mézpálma, chilei borpálma), amely – tudományos neve után talán nem meglepően – Chile endemikus növénye. Az országon belül több régióban is előfordul, az Andokban 1500-2000 méteres magasságáig is megtalálható. Európában Franciaország déli részén, Spanyol- és Olaszországban is találhatunk idősebb példányokat, és mivel a szárnyalt levelű pálmák közül a legjobb(nak tartott) hidegtűréssel rendelkezik, ezért sokan megpróbálják szabadföldben nevelni a mediterráneumtól jócskán északabbra is, több- de leginkább kevesebb sikerrel.

Itt még Jubaea spectabilis néven,

Meyers Konversations-Lexikon, 1888 12.637b

Robosztus törzsű pálma. Levelei sötét- vagy kékeszöld színűek, kifejlett korában 2-4 méter hosszúságúak és 50-60 cm szélesek. Szürke színű, sima felületű törzse néhány száz év alatt könnyen eléri a másfél méteres átmérőt és a 25-30 méteres magasságot. A növény normálisan 40-60 év alatt válik kifejlett gyümölcstermő példánnyá. Szaporítása nem egyszerű, a magok csírázási ideje néha több évben mérhető. 

Nem kell komoly stresszt okozni a chilei mézpálmának, hogy a csúcsrügy sérüljön. A kiültetés előtt álló, megközelítőleg 8 éves növényem nem csak a fajra jellemző, borzasztóan lassú fejlődés miatt kis méretű, hanem azért is, mert 3 egymást követő télen komoly sérülést szenvedett az említett növekvő csúcs. Nem  túl szakszerű kifejezéssel: kijött a közepe. Ez egy olyan határ a pálmaféléknél, ahonnét ritkán lehet megmenteni a növényt. Valahogy megmaradt, és most majd újból bizonyíthat.

Természetes élőhelyén a pálma nedvéből szirupot és bort készítettek, és a chílei Nemzeti Erdészeti Szövetség (CONAF) engedélyével készítenek ma is. Ez a folyamat a fa pusztulását okozza, mert éppen a nem újuló lombkoronát kell hozzá levágni, csúcsrüggyel együtt. A nagyobb méretű növényeknél a folyton felsértett vágási seb helyén 6 hónap alatt több száz liter cukorban gazdag nedv távozik, amely erjesztve, nagyon titokzatos körülmények között feldolgozva méreg drága  – és az elmondások szerint az európai gyomornak még nem is túl ízletes – italként kerül a komoly kínálatú delikát üzletek polcaira.

A Jubaea chilensis állománya a megfogyatkozott, a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján a veszélyeztetett kategórián belül a legenyhébb, sebezhető besorolást kapott. Azért nyugalomra semmi ok, hiszen ez annyit jelent, hogy természetes környezetében valószínűleg a kihalás szélére fog kerülni.

Minthogy divatos növény, sokan szaporítják, teljesen biztosan nem fog kihalni, és majd jól vissza lesz telepítve, ha mégis elfogyna Chilében...

Sabal minor - lassan, de biztosan...

A pálmák között a leghidegtűrőbbnek tartott faj, ezért – amióta egy kicsit komolyabban foglalkozom a pálmafélékkel – nagy figyelmet szentelek a Sabal minornak.

Az első növényem a budapesti Füvészkertből származik, majd két német és egy belga kereskedőtől, illetve egy spanyolországi nyaralásból származó magból is csíráztattam. Meglepő módon szemmel látható különbség van már a fiatal növények között is, a teljesen egykorú és azonos feltételek mellett nevelt példányok színe eltér.

A törpe szabalpálma (vagy törpe kúszópálma, vagy kúszó szabalpálma... vagy leginkább nevezzük nevén: Sabal minor) lassú fejlődésű, föld alatti vagy alacsony törzset fejlesztő pálmafaj. Legyező alakú levelének színe a sötétzöldtől a kékeszöldig változhat. A kékesszöld színt a levél viaszoltsága adja, amely nyáron védi a növényt a kiszáradás ellen. A levéllemez mélyen hasított, merev, és akár 60-120 cm átmérőjű is lehet. Virágzata többszörösen elágazó, apró virágai fehér színűek, jelentéktelenek. Terméseinek színe kezdetben világoszöld, majd a teljes éréskor feketére vált.

Virágzó Sabal minor

A semleges kémhatású, üde, tápanyagban és humuszban dús talajokat kedveli, de elviseli a kötöttebb meszes és az enyhén savanyú talajokat is. Természetes élőhelyén, a Mississippi-alföldön, a Parti-síkságon és a Florida-félszigeten a folyóvölgyek agyagos homokjától, a Mississippi által lerakott ártéri löszön át a kiterjedt amerikai bükkösök erdőtalajáig megtalálható. Ez utóbbi a legkedvezőbb a számára.

Sokszor közvetlenül a folyók, patakok árterében vagy mocsaras környezetben él, így jól viseli az időszakosan levegőtlenné váló, nedves talajokat.

Fényigénye nem túl nagy, mert a zárt lombkoronájú erdőkben kevés, szórt napfény jut csak az aljnövényzet szintjére, ahol a törpe kúszópálmák élnek. Ennek ellenére hatalmas, zömök bokorszerű példányok élnek teljes napon is, de ennek fontos feltétele a jó vízellátottság, mert a kifejlett növények hatalmas levéllemezei nagy felületen párologtatnak.

A nagy elterjedési terület változatos környezeti viszonyaiból kitűnik, hogy nem túl érzékeny, jó alkalmazkodóképességű pálmafajról van szó. Egyes elszigeteltebb, Oklahomában és Észak-Karolinában élő populációi jól ellenállnak a zordabb hidegnek is. Az amerikai szakirodalom bővelkedik hidegtűrési adatokban, több államban, így Oklahomában és Kansasban is mértek már -20 °C fokot meghaladó hideget olyan tesztnövények mellett, amelyek szabadföldben, takarás nélkül vészelték át a telet.

A hazai télnek elvileg a legesélyesbben ellenálló Sabal minor 'Louisiana' – egy kis technológiai hiba miatt – nálam már -8 °C-on fagyási sérülést szenvedett a növényházban, ami azért is meglepő, mert szinte minden, a Sabal fajokkal komolyan foglalkozó amerikai kertészet a kiváló hidegtűrése miatt ajánlja. A beszerzőforrásomat persze hiába faggattam a magok pontos származásáról, Ő is ezen a néven vásárolta. Néhány év vagy évtized alatt kiderül majd az igazság, ha megmarad, akkor a louisianai törpe szabalpálma elvileg alacsony törzset növeszt majd, akárcsak a Jean Lafitte Nemzeti és Történelmi Park mocsaraiban...